A Húsvétot kivételesen nem az országban töltöttük, és ez volt az egyik legjobb döntés.
Kevesebb feszültség, ideg, és kevesebb vállalhatatlanul büdös pacsuli.
Horvátországban foglaltunk szállást, nem messze a Plitvicei Nemzeti Parktól, ami híres túrázó hely. A vízesései gyönyörűek, és az egész nagyon zöld. És tömött. De erről majd később.
Az első nap masszív utazással telt, reggel indultunk, és mivel többen is úgy gondolták, hogy elegük van a megszokott húsvéti őrületből, Pesttől a Velencei-tóig szinte csak lépésben haladtunk, az egyetlen pozitívum az volt a helyzetben, hogy nem volt 40 fok meleg.
Este 7 körül érkeztünk meg a kétszintes házhoz, aminek az aljában a tulajdonos néni és a férje lakott, a felső szintet pedig kiadták másoknak. Most például nekünk. Komplett ház, fürdő, konyha, kályha adja a meleget, és külön bejárata volt, szóval senki nem zavart senkit.
A néni minden estére befűtött nekünk, mire hazaértünk, és húsvét vasárnap még házi sütit is kaptunk.
Szombat reggel nekiindultunk a Plitvicei nemzeti parknak, ahol nyugodt, családias kis sétát terveztünk. Ehhez képest amint megvettük a jegyeket ( miután a jegypénztáros néni meglátott, sikeresen gyerek jegyet kaptam. :D ) és elindultunk, elkezdett szakadni az eső.
Választás nincs, tovább kell menni, vagyis nyilván visszafordulhattunk volna, de abban mi a buli?
Szóval nekimentünk, és nem bántuk meg. Az eső is elállt fél óra múlva, és az esőnek hála néhány állat is előbukkant a rejtekéből, így láttunk foltos szalamandrát kettőt is például…
A vízesések pedig az elmúlt napok esőinek hála nem kiszáradó félben lévő valamiknek tűntek, hanem rendesen volt bennük víz, és így látványosak is voltak. A hangulaton még az sem rontott, hogy rengetegen voltak. Pedig még nincs is igazán szezonja, de már csoportosan jöttek az emberek, rengetegen külföldről. Kínaiak, japánok, olaszok, franciák… mindenféle nációval összefutottunk.
A séta után elmentünk vacsorázni, majd otthon már várt minket a meleg ház. A néni befűtött rendesen nekünk.
Vasárnap reggeli után a tengerhez autóztunk le, bár nem volt túl jó idő, de legalább az eső nem esett, és mire leértünk a parthoz, már a nap is kisütött, így volt teljes az élmény. Mondjuk a vízbe csak a kezünket dugtuk be, mert jéghideg volt, senki nem úszott benne.
Senj városában volt ez a tengerpart, ami nagyjából 7000 lakosú kisváros, de nagyon hangulatos, és most még nem is volt tele turistákkal.
A szűk kis utcácskák kifejezetten olaszos hangulatot adtak vissza a kis éttermekkel együtt.
Tipikusan olyan város, ahol az ember szívesen leélne egy életet.
Az ebédet a városban költöttük el, tengeri herkentyűkkel nagyon stílusosan. A pincér/ főnök asszony tudott magyarul, ami elég vicces volt. De mindig mosolygott, és jókedvű volt, ami ránk is átragadt.
A kissé hosszúra nyúlt ebéd után még sétáltunk egy kicsit, majd elkezdtek gyülekezni a viharfelhők, így elindultunk haza.
Még a városon kívüli kis kilátónál megálltunk, visszanézni a városra, és a látvány gyönyörű volt.
A hétfő pedig természetesen a hazautazással telt el, kedden pedig már a munka várt minket, de ez a kis kiruccanás abszolút megérte a keddi kómás állapotot.
